Varga Gábor Bélához szóló búcsúzó beszédek: Balda Edit
Gáborral egy vízvizsgálat kapcsán ismerkedtünk meg, és nagyon hamar kiderült, hogy sok közös van a gondolkodásunkban, így kapcsolódott össze igen hamar a munkánk, az Új Akropolisz Egyesületé ővele és a Gaja Egyesülettel. Kölcsönösen tanultunk egymástól: őt vonzotta a filozófia és a tenni akaró idealista közösség, mi pedig hálásan fogadtuk a természetről való kimeríthetetlen tudását és a tüzes lelkesítő erejét.
Tavasszal épp a fehérvári ökológiai programunkat terveztük a Föld napjára, és neki rengeteg ötlete és tapasztalata volt, amivel rögtön segített bennünket. A nyári táborunkban felkértük egy kis előadásra, és amit kaptunk, az egész tábor meghatározó fonalává vált. Úgy ültük körbe, mint a kisdiákok, ámulva hallgattuk, kérdeztük, és azt hiszem, mindannyian a szívünkbe zártuk, a tanításait és a lényét is. Valaki úgy fogalmazott másnap a csapatból, hogy ő olyan ember, akit nem lehet nem szeretni…
A következő táborunkat már vele együtt terveztük; tanösvényt, komposztálót kezdtünk építeni, és vészhelyzeti házi víztisztító berendezést, az útmutatásai alapján.
Nagyon sokat kaptunk tőle, szemléletben és gyakorlatias dolgokban, de azt hiszem, a legnagyobb tanítást önmagán keresztül, a példájával adta: emberségből, szerénységből, elkötelezettségből, ítélkezésmentességből, és egy olyan reneszánsz ember-féle egyéniségből, akinek a lelkét egyszerre járja át a tudomány, a művészet szeretete, a hit, és a társadalmi felelősségérzet, az emberi jóság, empátia.
Egy igazi idealista embert ismertünk és szerettünk meg benne, aki örökké jobbá akart válni és jobbá akarta tenni a világot. Én azt gondolom, sikerült neki… bár ő most biztosan ellenkezne… Ezért azt kívánom, hogy ennek a megérlelt jóságnak a tudata és emléke kísérje őt el ebből a világból, az ő lelkében és a mi szívünkben is.
Ég veled, drága jó Gábor…kísérjenek, vezessenek a csillagaid utadon, odaát is…!