Varga Gáborhoz szóló búcsúzó beszédek: Kocsis Noémi
Augusztus 7-én elment egy régi kedves barátom, Varga Gábor, a Gaja Környezetvédő Egyesület elnöke, számomra a székesfehérvári David Attenborough. Az élet, a természet, a fák, a víz és minden örökkévaló érdekében senkit sem hallottam még olyan szelíden, okosan érvelni, mondani, kiáltani, veszekedni, tanítani, mint ahogy ez a kedves, intelligens, csöndes férfi tette évtizedeken át.
Ismertük egymást szerintem valami harminc éve. Együtt keringtünk a Velencei-tó északi partján illegálisan, sunyin a talajba temetett olajos hulladék felett jajongva, tehetetlen dühhel, és olykor együtt mosolyogtunk a vízminták szabad szemmel nem látható parányain a mikroszkópba tekintve, valamelyik zöld rendezvényen. Még a fülemben cseng a hangja- egy olyan emberi hang, amely éppen olyan megfontoltan, nyugodtan és nagyon bölcsen visszhangozta a tudást, akár a tulajdonosa.
Közösen tanakodtunk rajta, hogy lesz ebben a városban közösségi komposztálás. Neki nagyon jó ötletei voltak, nekem működőképes diktafonom. Sosem a sokat tapasztaltak fölényes pozíciójából oktatott másokat, mégis, amit mondott, annak mindig súlya volt, értelme és főképp hitelessége.
Ám eredendő nyugodtságú szemlélődése, egyszerű életre törekvő remetealkata – ha kellett – tüzességet és kemény odamondogatást is eredményezett. Megszólalt bármilyen, számára akár nem is annyira releváns, de társadalmilag fontos témában, nagypolitikától a nemdohányzó nők tüdőrák-kockázatáig. A természet mellett az ember is érdekelte, bár igaz: az ember megértése több erőfeszítésébe került. A természetben sosem csalódott. A közéletből nemrég kivonta magát, úgy érezte, annak farkastörvényei és farkasfogai már a lelket rágják ki, jobb ebből inkább kimaradni. Aki akarta, innentől is megtalálta. Ő sosem tudott igazán haragudni a saját csapdájába esett emberiségre, nem ellenfélként, mindig jobbítva gondolt rá.
Gondolhatnánk most akár azt is, hogy Gábor elbukott a végső, a legkérlelhetetlenebb ellenféllel szemben – de ez nem így van. Valójában csak feltette a két kezét – minden jól van úgy, ahogy. Igaza volt, amennyit ő megtett szeretett témájáért, a környezetért, azt úgyis kevesen tették meg így és ennyire.
Az utolsó képem róla egy workshopon készült pár éve, éppen a rá jellemző hévvel magyaráz a talaj minőségének és a komposztálás fontosságáról egy helyi iskola udvarán. S míg ezt a fotót nézem, a sok, számára kedves vers közül az egyik utolsóként posztolt Pilinszky-darab cseng a fülembe:
„Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik fakó szivüknek terheit a hallgatag szegények
A foszladó világ felett te változó és mégis egy, szelíd, örök vigasz vagy; elomlik minden kívüled, mit lágy erőszakod kivet, elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik hatalmad csillagképeid, ez ősi, néma ábrák: akár az első angyalok, belőled jöttem és vagyok, ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád; folyam légy, s rajta én a hab, fogadd be tékozló fiad, komor, sötét mennyország.”
Gábor, kösz mindent, egy egész város nevében!